Úgy repül az idő, hogy észre sem veszem, s itt a karácsony. Időm szinte semmi. Fájó szívvel konstatálom nap, mint nap, hogy a dédelgetett álmaim közül semmit nem tudok megvalósítani. Apróságokról lenne szó, egy-egy kis horgolt fenyőfa, néhány dísz a fára, képeslapokra hópehely... de ha nem megy, hát nem megy. A legtöbb, amit a családomnak adhatok ezekben a napokban, az a nyugalom és békesség. Nem tárgyakra és nem mennyiségre összpontosítok, hanem a harmóniára. Azt senki más nem tudja megadni számunkra. Amivel ezen felül megörvendeztethetem őket, az a személyes jelenlét, amiből igen kevés jut november eleje óta.
Az elmúlt hetekben sok-sok program szervezésével voltam elfoglalva. Bízom benne, hogy emlékezetes marad azok számára, akik eljöttek és részt vettek ezeken az alkalmakon. A gyerekekkel, akiket terelgetek, nevelgetek, szeretgetek, tanítgatok és néhányuk szüleivel közösen készültünk adventben. Az iskolával közösen adventi koszorút kötöttünk a művelődési házban. Több mint 50 koszorú készült, hogy hétről-hétre egyre nagyobb fénnyel ragyogják be otthonainkat. Évek óta hagyomány nálunk, az egyházközségben a közös koszorúkötés. Idén úgy alakult, hogy rám jutott a dolgok oroszlánrésze, pedig nem így indult a dolog, de belesodródtam. Most értem tetten magamban, hogy mekkora értéket képvisel az elmúlt évek tapasztalata. Az a rutin, amivel mára rendelkezem. Eddigi emlékeim során most jöttek el legtöbben. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy az általános iskola hirdette, így minden gyerek értesült róla.
Következő héten mézeskalácsot sütöttünk több, mint harmincan, gyerekek és néhány anyuka, akiknek nagy hálával tartozom azért, hogy a munkahelyi és otthoni elfoglaltságaik mellett segítségükkel örömtelivé tették a gyerekek tevékenységét. Egyedül nehezen boldogultam volna ennyi sütőmester jelölttel.A plébániát teljes terjedelmében elfoglaltuk. Napokig mézeskalács illat terjengett az összes helységben, karácsonyi hangulattal ajándékozva meg minden arra járót.
A sütés közepette betért hozzánk Szent Miklós püspök követe is, a jelenlevők nagy örömére. Igazi meglepetés volt érkezése, mert a beavatottak kivételével senki nem tudott róla, hogy eljön hozzánk ezen a délutánon. Itt éppen Borókám veszi át megszeppenve a kis csomagját. A csomag nem a szokványos, áruházi, piros nylon zacskó nyomott mintás grafikával. Saját tervezés, szerény, de rendhagyó kivitelben: piros szalvéta, némi belevalóval, amennyit lehetővé tett az eklézsia, raffiával nyakon kötve. Egyedi, szemnek tetszetős, a beltartalom szerény, de annál finomabb.
Most a betlehemes játékot próbálgatjuk, ahogy össze tudunk jönni. Éppen túl vagyunk a jelmez válogatás izgalmain. Még egy-két próba és elvisszük szerény ajándékunkat az idősek otthonába a jövő hét szerdáján.
A próba egy ellesett pillanata, a szereplők egy részével...
Képekkel igen szerényen állok, mert a rendezvények lebonyolítását többé-kevésbé magam intézem, így az előkészületek során a fényképezésről mindig megfeledkeztem. Legtöbbször, amikor már helyén van minden eszköz és szinte magától zajlanak az események, akkor jutott eszembe, hogy de jó lett volna elhozni a fényképezőgépet. Ilyenkor a mobilommal egy-két képet kattintok, ettől többre - sajnos - nem futja. Ezt a néhány képet, majd utólag pótolni fogom.
Visszatérve a bevezető gondolatokra: összességében nem bánom, hogy nem jut idő a kézimunkára. Ha jobban meggondolom kell-e ettől több a kreativitásból, alkotásból, mint megálmodni, hogy mi okoz örömet másoknak, leszervezni ezeket az összejöveteleket, beszerezni, elkészíteni az alapanyagokat, kezdve a gyertyák, masnik kiválasztásától, a tésztagyúráson át, a Mikulás beöltöztetéséig, szöveg és jelmezek kiválasztásáig. Gondoskodni róla, hogy a megfelelő időben minden a helyén legyen, kellő számban és mennyiségben. Osztozni a résztvevők várakozásában, izgalmában...
Ezeket a gyerekekkel, családokkal együtt töltött órákat nem pótolja semmi. A közös élmény varázsa szívet-lelket melengető mindannyiunk számára, s ez nem csak számomra öröm, hanem mindannyian részesülünk belőle.
