kis kivégzés, kis meghalás, kis kitérő után, közben... mindennapi örömök, új kezdet, új arcok, kapcsolatok, megújult feladatok tengerében... valahol ezek között félúton... vagyok... telve reménnyel... s talán soha nem adom fel...
Történt, hogy egy hozzám közelálló személy kérésére és érdekében - mert ő csak így tudta elképzelni a további életét - szolgálati helyet cseréltünk, ami annyit tesz, hogy ahol/akikért/akikkel öt évig együtt munkálkodtam és éltem, azt mind, egy augusztus legvégi délutánon odaajándékoztam. Azt a nem kevés energiát, amit az eltelt évek alatt befektettem, a felépített kapcsolataimat, a további terveimet szépen becsomagoltam és elengedtem. Ez a nagybetűs szabadság: módom és lehetőségem van odaadni, hát megteszem. Ezzel párhuzamosan egy új helyen találtam magam, ahol semmi nem emlékeztetett az általam kialakított és jól megszokott körülményekre. Itt mindent újra kell építeni. Háború sújtotta terepen járunk... szinte semmi nem maradt, csak a romok, s vannak, akik mindent megtesznek azért, hogy még azok se maradjanak. Ez nem baj. Van hogy könnyebb az újrakezdés, ha teljesen lepusztul az, ami képtelen volt működni. Elfogadom, mert megtapasztaltam, hogy az elfogadásban hatalmas erő rejlik.
Emellett minden napnak megvan a maga öröme. Néha több is annál, mint amennyit képes vagyok befogadni. Szép és jó ez így. Nagy hála van a szívemben és tudom, hogy ebből is lehet jól "kijönni". Valami újat kell megismerni, megtanulni, felépíteni.
. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése